|
„Kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad!” – ver fültövön az ódon mondás.
Most, amikor az erdélyi magyar hatalom ünnepel. Azok körében, akik dicsérik őt. Határon innen, határon túl. Bukott magyarhoniakkal. Azok nélkül, akik lázadnak ellene. Akik szemébe merik mondani, ha téved.
A kommunista Románia a Duna-deltába száműzte azt, aki fellázadt a rendszer ellen. A magyar „szekusok” előszeretettel verték agyba-főbe magyar véreiket. Kollektivizáláskor a magyar agitátor saját kezűleg lőtte le falusfelét, aki nem akart beállni a „kolhozba”. Őseink földjével.
Aki azonban behódolt, akár miniszterségig is vihette. Sőt, ha példamutatóan viselkedett, vadászni is eljárhatott a nagyfőnökkel. Kizárólag azért, hogy két beetetett medve kilövése közt előjogokat tudjon kicsikarni. Magának. És a „nyámjának”. Természetesen erdélyi magyarságunk „érdekében”.
Volt, aki ezt megénekelte. Nagyokat hajlongva. A hatalom szája íze szerint. Cserébe: jókora morzsákat seperhetett le a főasztalról. Volt, aki asztalfiának írva „lázadozott”, de „remek” műveit, azóta sem találják. Megint mások nyíltan lázadoztak. Vagy megmenekültek, vagy elvesztek.
A változás után ez a felállás semmit sem változott. A kommunisták által – Bukarestből – megalapított, magyar „utódszövetség” ugyanúgy cselekedett. Aki hajlongott, és beállt a sorba, jól járt. Megengedték neki, hogy belépjen az új népi szövetségbe.
A posztkommunista erdélyi magyar vezetés kitessékelte soraiból azt, aki nem volt hű a pártot vezető klikkhez. Egységbontással, izgágasággal, sikkasztással vádolta azokat, akik nem dicsőítették, sőt kritizálták a jelenkori vezetőket. Kíméletlenül leverte azt, aki nem hódolt be.
Aki behódolt, miniszterségig is vihette. Sőt, ha hű volt az új romániai magyar és román hatalomhoz, államtitkár, prefektus avagy „dekoncentrált” igazható vált belőle. Kizárólag azért, hogy a magyarságot – és szép fizetését – „felemelje”.
Volt, aki ezt is megénekelte. Remekműveiért vagy (az asztalfiában maradt odamondós írásaiért) cserébe: csodás díjakat vehetett át erdélyi magyar hatalmasoktól. Bohóckodását oly magas szinten művelte, hogy: hol kabarészínészt, hol „kampánysóment” alakított. Welszi bárdot sohasem.
Ennél hitványabb már csak az volt, aki ezt nyíltan be is ismerte. Belekötött abba, aki életével játszott azért, hogy ő ma „szabadon” énekelhessen.
Ország-világ tudtára adta: ő nem kér a szabadságból, ha az emberáldozatot követel. Mindezt a „fényesebb a láncnál a kard” nyelvén tette.
Rá is érvényes a mondás: „Kíméld, aki meghódolt, leverd, aki lázad!”. Ha nem kapta még meg, nemsokára átveheti ezüstfenyő-díját. Aztán röhöghet a hiányzó 200 000 erdélyi magyar tetemén.
Akiket nem a rigómezei harcokhoz hasonló ütközetek vittek el. Hanem az öntelt önfeladás.
Csíki Sándor
|
