|
Úgy alakult, hogy szemtanúja lehettem a magyar női kézilabda legnagyobb rangadójának. Január végi időpont ide vagy oda, ki merem jelenteni, hogy az év legnagyobb sportélményében volt részem. A hargitai havazásban elakadó villamos miatt nemcsak én, hanem a Debrecen busza is késve érkezik az FTC kézilabda-csarnokához, ahol a felállított székely kapu is már behavazva rendesen.
Elvegyülök a békésen sörözgető, ám pesszimista szurkolók közt, mert hiába a mélységes Fradi-szeretet, azt mindenki tudja, hogy a Debrecen az esélyes, az alaposan megfiatalított hazaiak már három meccset is vesztettek otthon, míg az udvarhelyi Bakó Botond által edzett és Orbán Annamari által vezérelt vendégcsapat a BL-selejtezőt jelentő második helyért harcol a Békéscsabával, legutóbb épp Mátéffy csapatát verték simán. A sör fogyásával arányosan azért nő a bizakodás, mert tudják, hogy csapatukban mindig benne van a meglepetés. Annak nevezhető az is, hogy kikaptak Vásárhelyen vagy ikszeltek Veszprémben, de a szurkoló másmilyen meglepetésben bízik, ki van éhezve a sikerre.
Messze még a kezdés, de a csapatok bemelegítésekor már tetőfokán a hangulat, régen voltak így kényeztetve a zöld-fehér lányok, a kezdőcsapatban három ifi korosztályú, meg is illetődnek a féltucatnyi válogatottat soraiban tudó ellenféltől, alig tíz perc után már 2-6. Hazai időkérés, sokadjára (de ezúttal még velőtrázóbban) felcsendül a Fradi-induló, aminek eredményeképpen újabb tíz perc múlva már hazai az előny: 13-12. Ekkor körvonalazódik, hogy a Fradi ezen a napon olyat produkál, amit csak néhanapján, ha ki is kap, ez a tízpercnyi hangulat mindenkiben örökre megmarad. A második játékrész elején már azt hittük, tényleg azzal kell beérnünk, mert Borbás remeklésével újra visszaállt a négygólos különbség. De a szurkolók nem hagyták veszni a hajót, űzték kedvenceiket, a külön emberfogásban részesített Szucsánszki csékához méltóan magához ragadta a kezdeményezést (egész meccsen hibátlanul lőtt, 15-ig jutott), és az utolsó tíz percben ismét hazai vezetéssel értek a csapatok. Leírhatatlan hangulat, eksztázisban minden zöld-fehérben virító, Orbán (mert hiába a névváltoztatás, nekünk Orbánnak maradt a hajdanán az udvarhelyi ificsapatban országos első és negyedik helyezést is elérő játékos) fölé süvítő lövése őrületbe kergeti edzőjét, de önkívületbe a levegőbe öklöző szurkolókat. A nemrég még a Debrecennek nem kellő Pastrovics az utolsó három percben lehúzza a rolót, hiábavaló Bakó mester időkérés alatti üvöltözése, január 30. aranybetűs nap lesz ezután az FTC falinaptárain. Mert az előzetesen lesajnált ferencvárosi lányok most megtapasztalták, milyen is Fradi-szívvel játszani, fantasztikus győzelmüket a hajdúsági sztárcsapat ellen nagymértékben a szurkolóknak is köszönhetik, akik szakadatlanul skandálták, hogy a „szívünk zöld-fehér”.
Nekem pedig hiába az udvarhelyi kötődés, a „nagymagyarországos és rovásírásos mez”, valamint a nyilatkozatok, miszerint a Loki minden magyaré és ezután idegenlégiós is csak határon túli magyar lesz, a Fradi az első szerelem, és talán egy (Németh-hez hasonló) Elek-éra kezdődött 2010 január 30-án.
Lukács Zsolt
|
Rovatok 
