A Kondorosi Csárda falujából érkező nemzettársam elég félszegen figyeli nyelvi „betyárkodásomat”. Tényekkel bombázom őt és szintén álmélkodó nagylányát, hogy „magánkőtt” csontkovácsként gerincüket egyenesítsem. Marosvásárhelyt Bethlen Gábor, Erdély magyar fejedelme emelte városi rangra 1616-ban. Legimpozánsabb történelmi épületei a Trianoni döntés előtt emelkedtek, Bernády György magyar polgármester építtette ezeket. Az sem mellékes, folytatom az utcai csipanyitást, hogy egészen a 2002-es népszámlálás időpontjáig, Székelyföld hajdani szép fővárosában az itt élő magyarok száma minden időkben meghaladta a “kakukkok” lélekszámát.

Miért kellene akkor itt mindig a betolakodók nyelvén megszólalnom? A köszönésem miért nem lehet Jó napot? Muszáj lapulni abban a városban, amely egy Bolyai Jánost adott a világnak? És egy Teleki Tékát örökölt…
Melyek azok a mennyei mannák, amelyek ölembe hullanak, ha eltitkolom azt, hogy magyar vagyok? Mekkorák azok az anyagi előnyök, amelyekért cserébe érdemes mindig románul megszólalni? És nyájasan hajlongani.

Felegyenesedő nemzettársaim lassan megértik, anyanyelvi küzdelmeink nem is annyira betyárkodások. Nem szívességet kérünk a ránk telepedő, uralkodó nemzettől. Jogainkhoz ragaszkodunk. Egyenesen, magyarosan.

“A magyar nyelv megint szép lesz!”, mondjuk Petőfivel, parafrazálva őt. Arra a törvényünkre is alapozva, amelyik kimondja, hogy Romániában, azokon a településeken, ahol 20 % kisebbség él, nyelvhasználati jog van.
Ezért háborít fel, hogy a pénzautomata nem ismeri a mi anyanyelvünket. A pénzünk kell neki, forintot is ad, de fittyet hány azokra, akik tápláljuk.
Ameddig újdonsült barátaim térülnek egyet a főtéren, én meglátogatom a pénzügyi palotát. Román tudásomat latba vetve elboldogulok. Egyetlen magyar betűt se látok sehol. Ezeket is mi hizlaljuk, mégsem becsülnek.

A Bistro (amelyben gyorsan összefutunk) szintén egynyelvű. Pár méterre áll attól a Színháztól, ahol egykor bemutatták Sütő András remekművét, az: Engedjétek hozzám jönni a szavakat! A nagy író foroghat a sírjában.
Azok, akik őt oly sűrűn emlegetik és erkölcsi várat jelentő alakja mögé megbújnak, vajon mi tesznek azért, hogy a szavaink hozzánk jöjjenek?

Vajon hányszor vágták betyárosan a többségi városvezető képébe, hogy kötelező a kétnyelvűség? “A magyar nyelv megint szép lesz? Méltó…”

Csíki Sándor