Százhúsz Nyakas rokon gyűlt össze Fenyőkúton

Az ősök egykori fészkébe hívták találkozni a Nyakas nemzetség leszármazottait, a fenyőkúti kultúrotthonba, itt közel százhúszan gyűltek össze a rokoni találkozóra. Soha ennyi Nyakas még nem volt az ősi birtokon, mint múlt hét szombatján.

Beszélgetés ifj. Ambrus Sándorral, a családi találkozó kiötlőjével

 Tavaly Fenyőkútnak erdős mezejében címmel született egy könyv a nemzetség sajátos családfájáról és akkor pattant ki az ötlet a Nagyváradon élő ifj. Ambrus Sándor fejéből, hogy mi lenne, ha megszerveznék az első rokoni találkozót, hiszen a rohanó évek egyre inkább szétszakítják a még létező rokoni szálakat. Nem volt könnyű feladat ennyi embert összeverbuválni, hisz a Tófalvi (Nyakas) nemzetség az elmúlt évtizedek alatt igencsak szétszóródott a szélrózsa minden irányába, a legtávolabbi rokont Észak-Amerikában kellett keresni 

– A könyv megjelenése jó alkalom volt arra, hogy megszülessen a kezdeményezés. Hogyan sikerült összehozni a népes rokonságot a Korond község melletti tanyavilágba?
– Bennem mindig munkálkodott az a gondolat, hogy valami hasznosat, jót szeretnék tenni a fajtámnak, az embereknek, azt hiszem, ez egy Istentől jövő sugallat. Próbáltam a politikával, de ott nem tudsz jót cselekedni, sőt, rombolsz, ott nem a nemzet megsegítéséről van szó, hanem a tönkretételéről. Abbahagytam. Rájöttem, a rokoni szeretet erősíti a nemzeti érzést, nagyon sok testvéremmel most átéltem ezt, ami úgy jelenik meg, hogy nagyon sok libabőrös emberi kart láttam a templomban a tiszteletes úr beszéde alatt. Nehéz szavakba foglalni, kimondhatatlanul szép érzés, ott kell lenni és megélni. Amikor szombaton reggel felmentünk Fenyőkútra, már láttam, hogy szép napra ébredtünk, már akkor éreztem fentről a dédszülők mosolyát, onnan a magasból köszöntötték az érkezőket, akikről tudták, hogy értük mennek fel a tanyára. Voltak, akik távolmaradtak, nem fogták fel az üzenet fontosságát, de legközelebb csatlakozhatnak. 

– Hogyan zajlott az első Nyakas rokoni találkozó?
– Szombaton reggel 10 órára hirdettük a gyülekezőt a fenyőkúti kultúrháznál. Sok volt az ismerős és ismeretlen arc is, de hamar ment az ismerkedés, mert a felnőttek segítettek a fiataloknak. Ömlött a szó mindenkiből. Innen az unitárius templomba igyekeztünk az istentiszteletre, ahol Farkas László tiszteletes úr nagyon szép, veretes beszédet tartott, kiemelve az élők és a halottak kapcsolatát, hogy milyen örökséget hagytak ránk az ősök, mit tettek egykor a közösségért. Mindenki elérzékenyült, mert állítom, mi a szeretet népe vagyunk. A világban ma minden rossz irányba tart, ki akarják irtani az emberekből a szeretetet… Ennek a találkozónak is az volt az üzenete, hogy mi összetartozunk, a szeretet össze kell kössön bennünket.  Alulról kell építkezni, mert mi magunkra vagyunk hagyva, de megéri, mert csodálatos munka a saját nemzetségedet együtt tudni egy csokorban, nem hiába mondják, a széthulló kéve a nemzet halálát jelenti. A templomból kijövet felsorakoztunk, elől a fiatalok, majd a felnőttek, és megkoszorúztuk a dédszüleink sírját, akikért összegyűltünk Fenyőkúton. 

– Gondolom, sok érdekes történet, emlék hangzott el a találkozón, hiszen sok mindent ki kellett beszélni a rokonságnak… Hányan is voltak?
– Százhúszan álltuk körbe Tófalvi Nyakas Sándor dédnagyapám és dédnagyanyám, született Balázs Mária sírját, egy százötven éves nagy bükkfa őrködik most a hantjuk felett, ez adott a rokonoknak is árnyékot az égető napsütésben, ahol összeértek a csontok és a gondolatok. Én úgy éreztem, dédnagyapám nevében kell szóljak, az ő nevében köszöntem meg a rokonok hozzáállását, majd egy másik hang nekik is megköszönte  a ránk hagyott örökséget. A találkozó központjában egy régi fénykép állt, mert annak megvan a sajátos története. Nagyapám súlyosan megsérült egy ágyúlövéstől, Budapesten ápolták a kórházban, s ma sem tudjuk, miként jutott el nagyanyánk hozzá meglátogatni, ekkor készült egy közös fénykép, amelyet nagy becsben tartunk. Úgy védték egykor a hazát, hogy hazát nem cseréltek, de földet és erdőket hagytak ránk, amit ma sokan elkótyavetyélnek fillérekért. Mások viszont gátlástalanul irtják az életet adó erdőket, erre figyelmeztetnek az árvizek. Nekünk semmi nem eladó, amit tőlük kaptunk. 

– Honnan ered a Nyakas ragadványnév?
– Én úgy hallottam, hogy nyakas, elszánt, kitartó emberek voltak, nem hajlongtak erre-arra, egyenes gondolkodás jellemezte őket, de egy másik változat szerint, az egyik ősünk egy kicsit a nyakát jobbra tartotta. De inkább a jellemükről szól ez a név, nem dőltek be minden csábításnak.  Ezt kell nekünk megerősíteni, továbbvinni.

– Gondolom, a név senkit nem zavar…
– Számunkra megtiszteltetés, de még azon se kell csodálkozni, mondtam viccesen, ha valaki beszéd közben elakad, mert ezt is az őseinktől örököltük. Ezt a pecsétet is büszkeséggel kell viselni.

– Lesz-e folytatása a rokoni találkozóknak?
– 2015. július 17-e a következő időpont, ezután ötévenként találkozunk, már akik életben lesznek. Ha évente lenne, akkor elkopna, nem lenne varázsa, így méltóságteljes marad. Attól már nem félünk, hogy nem viszik tovább, hiszen az ösvényt már ismerik. Tenni a közösségért – mi is próbáltunk hasonlóképpen cselekedni, mint őseink, amikor egy kandallót adományoztunk a kultúrháznak.  Lelkiekben gazdagabbak lettük, ez is volt a célja a szervezőknek, hiszen több unokatestvér dolgozott a találkozó sikerességén, örültünk egymásnak. Ma mesterségesen bontják le, hogy ne szeresd a testvéredet, ne szeresd a felebarátodat, mi ezzel az önző világgal nem értünk egyet. Úgy váltunk el, hogy öt év múlva ugyanott találkozunk. 
Balázs Árpád