• Ha a Kárpát-medencében élõk emlékezetét statisztikusan dolgozná fel mondjuk egy európai uniós intézmény, a magyarság történetérõl meglehetõsen torz kép alakulna ki. A környezõ államok többsége saját felnövekvõ generációinak történelmünkrõl ugyanis olyan képet tanít, amely az adott ország stratégiai céljainak a legjobban megfelel. Itt az ideje, hogy megismerjük a környezõ népek néha leplezett, néha nyílt ellenszenvének okát és dokumentumait.

A démonizált magyarság
Egy nemzet életerejét, jövõbe vetett hitét sok egyéb mellett az is mutatja, hogy milyen szellemben neveli ifjúságát. A magyar történelemtankönyvek ezen a téren is súlyos erkölcsi, lelki és szellemi válságáról árulkodnak, hiszen van olyan szerzõ, aki a „merjünk kicsik lenni” elv jegyében fogalmaz, meghunyászkodásra tanítva a gyermekeket. Szöges ellentétben áll ezzel a román történelemoktatás, amely saját népe múltját a valóságtól és a történelmi tényektõl függetlenül kiszínezi, a Kárpát-medencében õshonos magyarságot pedig hódítónak, betolakodónak állítja be.
A Maria Ocheschu és Sorin Oane által az általános iskolák negyedik osztálya számára írt, A románok története címû tankönyvben (Teora Kiadó, Bukarest, 1998) ezt olvashatjuk az Erdély – meghódított föld, de román állam címû fejezetben: „Az erdélyi föld kiválóságát látva, a magyarok vándornépe, amelynek erõs királysága volt Pannóniában (a mai Magyarországon) próbálta meghódítani a románlakta területeket. De szemben találta magát Gelu ellenállásával és Ménmarót elszántságával.”
A szerzõk, akik szerint Gelu és Ménmarót román vajdák voltak, románlakta vidéknek nevezik Erdélyt, ahol abban az idõben, a X. században még híre-hamva sem volt románoknak. Gelu valójában Gyula volt, Szent István rokona, aki Koppányhoz hasonlóan ellene volt a központosító államszervezésnek és az idegenek hatalmának, ezért szembekerült a királlyal. Ménmarót sem volt román vajda, ellentétben a román történetírás állításával.
A szerzõk szerint „Erdély állammá alakulása a magyar hódítás nyomán ment végbe. (…) A vajdaságnak nevezett állam megõrizte régi román államszervezetét és belsõ szabadságát, azaz autonómiáját a magyar királyságon belül, amelyhez tartozott.” És nem szakad le az ég. Erdély nem volt önálló állam, és nem volt semmilyen román államszervezete. Érzik is a tankönyvírók, hogy ez így kicsit sok lesz, ezért megmagyarázzák, hogy mindennek ellenére miért is nem voltak ott románok: „Amikor a magyar királyok túlságosan is beleavatkoztak az életükbe, a románok átmentek a hegyeken a Kárpátoktól délre és keletre élõ testvéreikhez.”
A magyar uralkodók azonban voltak olyan gonoszak, hogy még az „elmenekült románokat” sem hagyták békén. Károly Róbert például direkt megtámadta a havasalföldi Basarab vajdát, legalábbis a két román szerzõ szerint: „(…) Károly Róbert nem nézte jó szemmel a román állam megalakulását, ezért el akarta foglalni. Basarab vajda próbált egyezségre jutni a gõgös királlyal, de sikertelenül. Azzal a szándékkal, hogy a román uralkodót ‘szakállánál fogva rángatja ki barlangjából’, Károly háborút indított.”
A román történetírás figyelemre méltó következetességgel menetel szembe a történelmi tényekkel, amikor egészen az 1918-as „Nagy Egyesülésig” Erdély, Havasalföld és Moldva kapcsán három román államról beszél. Annak ellenére, hogy az állami lét ismérvei (önálló politikai és gazdasági vezetés, önálló hadsereg és a többi) gyakorlatilag csak Havasalföld és Moldva egyesülésekor, azaz a „kifliország” létrejöttekor váltak valósággá. Erdély pedig minden volt, csak önálló román állam nem. Mégis, a román történészek a „román fejedelemségek elsõ egyesülésének” tartják azt az idõszakot, amikor a havasalföldi Mihai Viteazul vajda elfoglalta Moldva trónját és 1599-ben betört Erdélybe. Szerintük ez felszabadító és egyesítõ hadjárat volt. A teljesség kedvéért nem árt tudni, hogy Mihai Viteazul végül elveszítette a fejét a nagy egyesítési lázban. Szó szerint, Torda mellett ugyanis a bakó végzett vele.

Hunyadi, a román
Hogy Hunyadi Jánost és ezáltal Mátyás királyt is nemes egyszerûséggel románnak titulálják, az már nem is meglepõ. Szerintük „Iancu de Hunedoara” és „Matei Corvin” a magyarokon is uralkodó román hõsökként harcoltak a török ellen.
Mihai Viteazulhoz hasonló egyesülési hõs a románság szemében Avram Iancu is. A balázsfalvi népgyûlés után, amelyen az összesereglett negyvenezer román Erdély és Havasalföld egyesülését követelte, a móc rablóvezér által „megszervezett román forradalmárok teljes határozottsággal elutasították Erdély egyesülését Magyarországgal.” Ez a gyakorlatban Nagyenyed és környéke felprédálását, felgyújtását, kifosztását, magyarok tízezreinek bestiális legyilkolását jelentette.
A galád magyarok 1848 után sem nyughattak. Oane úr és Ocheschu asszony szerint „Erdélyben a legsúlyosabb igazságtalanság a magyar hatóságok által kezdeményezett magyarosítás volt. Elismert lakosság csak a magyar volt, a (kötelezõ) hivatalos nyelv a magyar, a városok és falvak neve csak magyarul szerepelhetett”. Természetesen ez sem igaz, a románlakta vidékeken minden hivatalnok és állami tisztségviselõ tudott románul, s a dualizmus idején több mint kétezer román tannyelvû iskolát létesített a magyar kultuszminisztérium Erdélyben.
Hogy ne csak egyetlen, esetlegesen kivételt képezõ tankönyvbõl idézzünk, lapozzuk föl Cristian Gradinaru Nemzeti történelmi tesztek címû munkáját! (Erc Press Kiadó, Bukarest, 2004.) Ebben ezt olvashatjuk magunkról: „A középkori államok létrejöttét a románokkal szomszédos, terjeszkedõ politikát folytató államok megalapítása siettette. 896-ban bevándorol Pannónia területére a finnugor eredetû magyarság. 1001-ben a magyarok megkeresztelkednek a római pápa védnöksége alatt. Ettõl a történelmi pillanattól kezdve a magyar korona harcokat indít a román fejedelemségek (‘vajdaságok’) megszerzéséért. (…) A magyar korona elkezdi a harcot a Bánát, a Körös-vidék, Erdély és Máramaros megszerzéséért. Az elfoglalt területeken vármegyéknek nevezett közigazgatási egységeket létesítenek. Az elsõ Bihar volt. Ezt követte Kraszna, Doboka, Szatmár, Arad.”
Ez a tankönyv ugyanúgy román fejedelemségeket képzel Erdély és a késõbbi részek területére, mint az elõzõ példákban idézett munka. A szerzõk lehengerlõ magabiztossággal írják le a magyarságot hódító, megszálló hatalomnak.
Ugorjunk az idõben, és nézzük, mit tanítanak a román diákoknak a második bécsi döntésrõl, Észak-Erdély visszatértérõl.

Horthysta rémuralom
„Németország és Olaszország támogatásával a Horthy Miklós által vezetett magyar kormány a Trianonban lefektetett határok újratárgyalását kéri a román kormánytól. A peres ügyeket Turnu Severinben tárgyalják meg. A magyarok egy 69 000 négyzetkilométeres területet követelnek, ami gyakorlatilag egész Erdélyt jelenti. A tárgyalások zsákutcába jutnak. Németország és Olaszország képviselõi, Ribbentrop és Ciano Bécsben Erdély északi részén egy 42 000 négyzetkilométeres terület feladását követelik Romániától, ami magába foglalja Nagyvárad, Nagybánya, Kolozsvár és Marosvásárhely városait. Az észak-erdélyi horthysta megszállást rémuralom jellemzi. Románok tízezreit utasítják ki az országból, deportálják Németországba vagy gyilkolják meg.”
A szerzõk diszkréten elhallgatják, hogy Németországot és Olaszországot a bukaresti kormány kérte föl döntõbíráskodásra. A magyar kormányt nem Horthy Miklós vezette (õ kormányzóként államfõ volt), hanem ez idõ tájt gróf Teleki Pál miniszterelnök. Az pedig szemenszedett hazugság, hogy a felszabadulást rémuralom jellemezte volna. A kormányzó hadparancsa pont ellenkezõ értelmû utasítást adott a bevonuló magyar csapatoknak, a nem magyar nemzetiségekkel való méltányos és emberséges bánásmódra intette õket. Valóban voltak, akik a román megszállás alatt maradt Dél-Erdélybe távoztak, de õket senki sem kényszerítette erre. Jórészt a korábban elkövetett visszaéléseik miatti felelõsségre vonástól való félelmükben menekültek el, és sokuk nem is volt észak-erdélyi illetõségû, csak betelepült, akik így gyakorlatilag hazamentek. Mindössze két helyen, Ördögkúton és Szilágyippen történt komolyabb összecsapás a magyar csapatok és fegyveres román orvlövészek között.