• A környezõ államok többsége a magyarság történelmérõl olyan képet alkot, amely az adott ország stratégiai céljainak a legjobban megfelel. A szerbek számára a magyarság a hódító, az asszimiláló. Az ellenfél? A szerbia-montenegrói történelemoktatás nehéz helyzetben van. A XIII–XIV. századot kivéve, az 1389-es vesztes rigómezei ütközettõl az 1878-as berlini békekötésig Szerbia ugyanis csak a Török Birodalom részeként létezett. Jugoszlávia 1918-as létrejöttétõl viszont már olyan területekrõl is közös történelmet kellett tanítania, amelyek addig soha nem tartoztak hozzá. Ez a szemlélet az 1990-es évek délszláv háborújáig és a mesterséges államalakulat széteséséig tartott, azóta a szerb nyelvû tankönyvek tükörfordítását tanítják a magyaroknak is.

Ami a középkor történetét illeti, tankönyveik kisebb eltérésektõl eltekintve tárgyilagosan szólnak a magyar-szerb uralkodóház kapcsolatáról, házasságkötéseirõl, területszerzéseirõl, a szerbek betelepülésérõl. Nézzünk néhány példát a Sima Cirkovic összeállította Történelem az általános és társadalmi-nyelvi gimnáziumok II. osztálya számára címû, 1992-ben megjelent tankönyvbõl.
Az egykori Jugoszlávia területéhez kapcsolva írja a magyarokról: „Ez a királyság hamarosan hódító hadjáratokat indított a szomszédos szláv népek ellen, és délen a XI. században elfoglalta Szlavóniát, majd 1102-ben Horvátországot, amely hoszszú idõre Magyarország részévé vált. A magyar királyok folytatták a korábbi horvát uralkodók politikáját, és ezzel veszélyeztették a bizánci érdekeket Dalmáciában. Már 1105-ben elfoglalták Zárát (Zadar) és még néhány dalmát várost.”

Hódító Magyarország, törökverõ Hunyadi
A szerzõ Horvátország esetében figyelmen kívül hagyja, hogy Zvojnimir horvát király meggyilkolása után kitört trónviszályos helyzetben felesége, Ilona királytestvérétõl, I. Lászlótól kért és kapott segítséget. Ettõl kezdve Horvátország társország lett, a Velencétõl elfoglalt dalmát városok korábbi kiváltságai megmaradtak, a pápa pedig elismerte Dalmácia fölött a késõbbi magyar király, Könyves Kálmán uralmát.
A tankönyv másutt azt írja, hogy „Stefan Nemanjic és Vukan párharcában Vukan magyar segédlettel 1202-ben elûzte Stefant. (…) Stefan és Vukan az akkori római pápától, Incétõl kért koronát, de a magyar király heves ellenállásába ütközött, mivel a magyar királyi címben 1202-tõl benne foglaltatott, hogy a magyar király Rascia (vagyis Raska, Szerbia) királya is, és ez egészen 1918-ig így szerepelt. 1217-ben azonban az új pápa kiküldötte (legátusa) megkoronázta Stefan Nemanjicot”.
Dümmerth Dezsõ Az Árpádok nyomában címû kötete csupán annyiban árnyalja a történteket, hogy I. Imre magyar király fenyegetõnek találta a Nemanjic (Nemanja) uralkodóház közeledését a nyugati kereszténységhez, hiszen a pápa örömmel fogadta Szerbia megszabadulását Bizánc hatáskörébõl, ezért a testvérharcban Vukan pártjára állt, cserébe felvette a Szerbia királya címet.  „A tatárjárást követõen Magyarország megerõsödött, és érdeklõdése ismét a Balkán-félsziget felé fordult. A XIII. század derekán a mai szûkebb Szerbia területén három bánságot hozott létre: a macsói bánságot (Macva), a Szávától délre, valamint a barancsi bánságot (Branicevo) és a kucsói bánságot (Kucevo) a Morava mentén, amelyek a boszniai meg a szlavóniai magyar bánságokra támaszkodtak (…) Stefan Dragutin a magyar királytól nászajándékba megkapta a macsói (Macva) bánságot.” Így igaz, IV. Béla fia, V. István Katalin nevû leányát adta hozzá Dragutin szerb királyhoz.
„Mivel a Szerémséget is birtokolta, a szerb hagyomány Szerémség királyának nevezte el.” Ez azonban csak igen rövid ideig tartott, és a szerb fennhatóság visszaszorult a Szávától délre fekvõ területekre. A népességi arányok megváltozását a történelmi tankönyv is valósághûen mutatja be, azaz „A XV. század folyamán mind több szerb menekült ide a török elõl és telepedett le ezekre a területekre. Ennek következtében Szerbia politikai és kulturális központja egyre északabbra tevõdött át”. Így aztán a jelenlegi szélsõséges vajdasági szerbek hiába hangoztatják, hogy õsi földjeiken élnek, történészeik elismerik, hogy még a sokkal délebbre lévõ Szerémségbe is csak betelepülõként érkeztek.
A magyarság törökkel vívott harca egyébként a szerbeknek is jól jött, meg is említik, hogy „(…) a szultán maga vezette seregét, amely ostrom alá vette Nándorfehérvárt. A várat Hunyadi János védte keresztes seregével. II. Mohamed súlyos vereséget szenvedett (1456 júliusában) és Lazar despota egy rövid idõre fellélegezhetett. A nándorfehérvári fényes gyõzelem tiszteletére rendelte el a pápa a déli harangszót.”
Hunyadi Mátyást sem románként állítják be, mint egyes bukaresti történészek. „Bosznia eleste végre felrázta Európát. Magyarország és a Velencei Köztársaság szövetséget kötött, és kezdetét vette a hosszú ideig tartó háború a török ellen. Hunyadi Mátyás magyar király 1463 õszén behatolt Boszniába azzal a szándékkal, hogy kiûzi onnan a törököket. Bevett néhány kisebb várost Észak- és Északkelet-Boszniában, majd Jajce (Jajca) városát vette ostrom alá és foglalta el az év végén. A törököktõl visszafoglalt területeken megalapította a jajcai és a szrebrenicai bánságot, amelyek a törökkel szembeni ellenállás központjaiként fennmaradtak a XVI. század elejéig.”
A magyarellenes kijelentések tehát nem történelmi hagyományokból és tankönyveikbõl származnak, hanem a koszovói albánok elõl a Vajdaságba menekült szerbek bosszúszomjának következményei.